A Mária Légió mindig szolgálatban van

Részlet a Mária Légió Kézikönyvéből

Amennyire az okosság diktálja, a légiósnak azon kell fáradoznia, hogy hétköznapi életének minden dolgát áthassa a Légió szelleme. Éberen kell figyelnie, nem kínálkozik-e alkalom, hogy közelebb jusson a Légió végső céljához, tehát hogy lerombolja a bűn uralmát egész az alapjáig, s romjaira kitűzze Krisztus Király zászlaját.

“Találkozol az utcán egy emberrel, aki tüzet kér tőled. Szólj hozzá egy pár szót, és tíz perc múlva Istenről fog kérdezni” (Duhamel). De miért nem gondoskodunk mi magunk erről a létfontosságú kontaktusról úgy, hogy mi kérünk előbb tüzet?

A kereszténységet többnyire csak részben értik meg és gyakorolják az emberek. Általánosságban már majdnem szokássá vált, hogy a vallást magánügynek tekintsük, kizárólag a saját lelkünk üdvére gondoljunk, és az embertársakkal ne törődjünk. Ez az a “félkereszténység”, amelyet XI. Piusz annyira elítélt. Nyilvánvalóan sokan nem akarják meghallani a felhívást, hogy “Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből … Szeresd embertársaidat, mint saját magadat!” (Mt 22,37 és 39)

Ha a Légió követelményeit ugy tekintjük, mint a különlegesen kiválasztottak egyféle életszentségét, nyilvánvalóan mi is beleestünk ebbe a súlyos tévedésbe. A Légió követelményei ugyanis nem mások, mint alapvető keresztény követelmények. Nincs olyan, hogy kevesebbet adunk és ugyanakkor azt állítjuk, hogy aktív szeretettel vagyunk a másik iránt, mert így szól a nagy parancs. Ez az Isten iránti szeretet egy része, olyannyira, hogy enélkül csak egy megcsonkított kereszténység marad. “Együtt kell megmenteni magunkat! Együtt kell Isten elé érkeznünk! … Mit gondolna rólunk Isten, ha csak néhányan érkeznénk meg a többiek nélkül?” (Charles Péguy: Az irgalom misztériuma, Bécs, 1954. 41. old.)

Ennek a szeretetnek megkülönböztetés nélkül kell kiáradnia az embertársakra, az egyénekre éppúgy, mint a közösségre. Ez a szeretet nem lehet csak érzelem, hanem kötelesség, szolgálat, saját énünk odaadása. A légiósnak ezt a valódi kereszténységet kell vonzó módon megtestesítenie. Mindaddig, amíg az emberek előtt nem világít az igazi fény számos szembeszökő sugara, tehát amíg hiányoznak az igazi keresztény élet példaképei, addig nemcsak a veszélye, hanem a bizonyossága is fennáll annak, hogy a katolikusok általános magatartásában nem fog visszatükröződni ez a fény. Sőt olyan mélyre süllyedhetnek, hogy épp csak a legszükségesebbet teszik meg a pokol elkerülése érdekében. Ez pedig azt jelentené, hogy a vallást megfosztottuk minden nemestől és önzetlenségtől, más szóval: nevetséges ellentétévé tettük volna annak, aminek lennie kellene, s így senkit sem lesz képes vonzani és megtartani.

A szolgálat fegyelmet jelent. A folytonos szolgálat pedig szüntelen fegyelmet. Ezért beszédünkben, ruházatunkban, viselkedésünkben és életmódunkban – még ha igen szerény körülmények között élünk is – mindig példamutatónak kell lennünk. Ha valaki aktívan vallásos, az emberek szívesen keresnek benne hibát. Azok a hiányosságok, amelyeket másoknál egyáltalán nem méltatnak figyelemre, egy légiósnál szégyen lehet, és megnehezíti fáradozásait, hogy jót tegyen másoknak. Ez így rendben is van. Vagy talán nem várjuk el jogosan azoktól, akik másokat magasabbra akarnak emelni, hogy maguk már egy elért magasságban legyenek?

Természetesen, mint minden dologban, itt is használnunk kell az egészséges, emberi gondolkodást. Aki jó szándékú, tökéletlenségei miatt nem szabad elijeszteni az apostolkodástól. Ez mindenféle apostolkodás végét jelentené. Képmutatónak sem szabad gondolnunk azt az embert, aki másnak azt a tökéletességet tanácsolja, amelyet ő maga még nem ért el. “Nem” – mondja Szalézi Szent Ferenc -, “nem képmutatás, ha jobban szólunk, mint cselekszünk. Ha képmutatás volna, Istenem, hova jutnánk? Jobb volna hallgatnunk.”

“A Mária Légió egyszerűen a normális életre törekszik. Azt mondjuk: a ‘normális’, s nem azt: a ‘középszerű’ katolikus életre. Manapság fennáll az a tendencia, hogy normális katolikusnak tekintsük azt, aki vallását saját lelke javára gyakorolja anélkül, hogy aktív érdeklődést tanúsítana testvérei lelki üdvössége iránt. Ez nem más, mint az igazi katolikusoknak és magának a katolicizmusnak a karikatúrája. A ‘középszerű’ katolikusság nem ‘normális’ katolikusság. Szigorúan és kritikusan felül kellene vizsgálni a ‘jó katolikus’ vagy a ‘gyakorló katolikus’ fogalmakat. Minimális apostoli tevékenység nélkül senki sem katolikus. S ezt az elengedhetetlen minimumot, melytől az utolsó nap ítélete függ, az ugynevezett gyakorló katolikusok nagy tömege nem éri el. Ez a helyzet tragikus. Alapvető félreértés van benne.” (Suenens bíboros: La Théologie de l’Apostolat.)

Similar Posts